2013. december 8., vasárnap

Továbbléptem

Azt hiszem teljesen elengedtem Az utolsó rejtélyt. Régebben egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a nyomozást és állandóan a következő lépésen gondolkoztam. De már nincs következő lépés! Véget ért, így egyre ritkábban gondolok erre a történetemre.
Viszont készülődik valami új! Talán kiválasztottam egy ötletet a sok közül, és annak érdekében, hogy valóban haladjak vele, elkezdtem gyártani a szereplőket. Kettő van kész. Szándékosan nem árulok el részleteket, mert még én is csak nagyvonalakban képzelem el az egészet. Nem fogom elsietni, az biztos. Viszont túlzásba sem szeretnék esni, hogy minden percét élvezzem.


Az a furcsa, hogy már a szereplők kinézete is megihletett. Persze volt velük tervem, de miután elkészültek, sok új ötletem támadt. Egyébként valami nyomozáson töröm az agyam. Megint nem egy típikus krimire gondoltam. Persze jelenleg el vagyok havazva sok tanulnivalóval, de legalább lesz miért várni a szabadabb perceket.


2013. december 3., kedd

Összegzés

Lehet, hogy sokan őrültnek fognak tartani ezért, de összeszámoltam, hogy a történetem összesen hány képből és szóból tevődik össze. És még most is sokkos állapotban vagyok. A 28 részem 719 képet és 57943 szót tartalmaz (ami szóközök nélkül 332610 karaktert jelent), és ehhez jön a 3 kiegészítő rész 49 képpel és 4087 szóval (23243 karakterrel).
 
Szemléletesen, ha egy évvel számolok, akkor minden nap 180 szót kellett volna megírnom és két képet leforgatnom. Ez egyszerűen borzalmas. Brutális! Rémisztő! Szörnyű... nem találok szavakat. Hiszen egy héten egy, esetleg két nap volt, amikor haladtam (volt, hogy csak egy-két mondatot). Remélem így már érthető, hogy miért volt szükségem arra a fél év pihenőre és hogy az utolsó pár rész előtt miért csúsztam néhány hetet.
 
Amit a legjobban megbántam az, hogy Paige ujjlenyomatát elhelyeztem a késen. Nem így akartam leleplezni őt. Szándékosan kerültem a tárgyi bizonyítékokat, de így tudtam a leggyorsabban lezárni az egészet, és számos kritikától is megóvtam magam ezzel. Egyébként onnan lehetett volna tudni már korábban is a bűnösségét, hogy Russel meggyilkolása után az volt az alibije, hogy órái voltak. Viszont szombaton nincs (vagyis általában nincs) tanítás, de ez Liamnek nem esett le. Bár szerencsére senki más nem észrevételezte ezt a furcsaságot.
 
Képtelen vagyok megfogalmazni, hogyan vélekedek most a történetemről. Csalódott vagyok, hogy nem sikerült olyan hatásosra alkotni, mint szerettem volna. Félidőnél úgy éreztem, mintha kicsúszna a talaj a lábaim alól, és hogy az egész lezárásához még vagy 30 fejezetre lenne szükségem. Ugyanis túl nagyszabású alapszituációt, bonyodalmat kreáltam magamnak, így mire az összes gyanúsított egyenként kiesett volna a listából, addigra mindenki rég megunta volna az olvasást. A legnagyobb hibám szerintem az, hogy mohó voltam, minél több szereplőt, minél több eseményt bele akartam sűríteni a tale-be. Akartam vidéki kisvárost, galériát, jeges bútorokat, ködös erdőt, hírműsort, könyvtárat, sikátort, metróaluljárót, temetést, és még rengeteg mást úgy, hogy közben a nyomozás is haladjon. Sok kritikát kaptam, és noha nem mindig egyezett a véleményem velük, mostanra másmilyennek látom a történetem. Kicsit távolságtartóbb is lettem, így már nem szeretem annyira, mint az elején, vagy éppen a félidőnél.
 
 
Ugyanakkor büszke vagyok magamra, hogy végigcsináltam, hogy közben rengeteget fejlődtem, és hogy végig volt erőm és kreativitásom, hogy a körülményekhez és az alapgondolatomhoz viszonyítva a legtökéletesebb alkotást állítsam össze. Óriási projekt volt! A kigondolástól a tényleges befejezésig egy év és 9 hónap. Igaz, hogy ennek az időszaknak csak a töredéke alatt dolgoztam rajta, de ritkán telt el olyan nap, amikor ne gondolkoztam volna a következő lépésen. Amikor évek múlva újra előkerül ez a tale, remélem felelevenedik bennem életem két eléggé meghatározó éve. Ezért is próbálok szép emlékként visszatekinteni rá, még ha az utolsó hónapokban igazi rabszolgamunka volt.
 
 
Az első tale-em befejezése után elégedett voltam magammal, de tudtam, hogy annál sokkal jobb munkát is ki tudok adni a kezeim közül. Így elkezdtem Az utolsó rejtélyt, amivel magasan felülszárnyaltam az Útvesztőt. Ugyanakkor most ugyanaz az érzés kerített hatalmába: ennél én sokkal többre vagyok képes. Nem mondom biztosra, de szerintem fogok még valami újat alkotni. Naponta támadnak új ötleteim, és ugyanolyan élvezettel ötletelgetek, mint ahogy arra már kétszer is volt példa korábban. Szeretnék elszakadni a nyomozástól, meg nem is. A műfaj még úgyis csak később dől el, hiszen az előzőnél se tudtam, hogy krimit fogok írni. Csak írtam valamit, és aztán ezzel a műfajjal jellemeztem.

 

 
Hiszen a blogom továbbra is itt lesz, és tökéletesen alkalmas arra, hogy helyet adjon a következő alkotásomnak. Ez a 80. bejegyzésem! Annyira szerettem volna elérni a 100-at, de ha tényleg írok még valami újat, akkor ez nem lehetetlen. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyszer is felnézett a blogomra, hiszen a növekvő nézettség is csak arra bíztatott, hogy folytassam, amit elkezdtem. A legforgalmasabb hónap a január volt. Kicsit sajnálom is, hogy abbahagytam egy időre ezt a projektet, hiszen később már nem fogadta olyan nagy érdeklődés a részeket, mint az elején. Nem szeretem ismételni magamat, de még egyszer köszönöm mindenkinek, aki nyomon követte Gwen Moore halála körülményeinek kinyomozását. Nem egy szokványos gyilkosságot akartam létrehozni. Liam és Norah ezalatt a röpke hét alatt megannyi érdekes emberrel találkozott, izgalmas helyzetbe csökkent. Ez is mutatja, hogy a mindennapok mennyi színt tudnak belevinni az életünkbe. Számomra ezalatt az időszak alatt az olvasók egy óriási színfoltot képviseltek.